Interjú

„ITT TITOK VAN BŐVEN”

Interjú Babarczy Lászlóval Az utolsó tekercs kapcsán

A Kaposvári Csiky Gergely Színházban 1982-ben Lukáts Andor játszotta az Ó, azok a szép napokat, Pogány Judittal, Ascher Tamás rendezésében. Ebből jött az ötlet, hogy Andor megint Beckettet játsszon?

Nem ebből jött. Habár Beckett szinte házi szerzőnek számít a kaposváriak esetében. Andor nemrég érdeklődött nálam, hogy mit dolgozom mostanában. Mondtam, hogy most éppen semmit, mert akkor már két színház zárt be, ahol rendeztem volna. Ettől kicsit el is voltam kedvetlenedve. Akkor támadt az az ötlete, hogy rendezzek meg valamit a Sanyi és Arankában. Egyszerűnek tűnt az ötlet: legyen ez egy monodráma. Az utolsó tekercset valamikor régen olvastam, és láttam is egy előadását az Egyetemi Színpadon a hatvanas évek elején. Akkor nem teljesen értettem, hogy miről van szó. Azok a darabok, amelyeknek titkuk van számomra, különlegesen érdekelnek. Ezért javasoltam Andornak, hogy csináljuk Az utolsó tekercset, és tetszett neki az ötlet. Ez gépelve összesen tizenhárom oldal, tehát rövid mű. Ugyan nagyon-nagyon lassan kell játszani, de akkor sem lehet több 40-45 percnél. Eleinte azt gondoltuk, hogy keresünk hozzá még valamit, de egyre világosabb lett, hogy fölösleges. Én nagyjából 8-10 nappal ezelőtt meg is értettem a darabot. Vagy legalábbis azt hiszem, megértettem. Ugyanis az hihetetlenül összetett és sokrétegű. Van rajta mit megfejteni.

Feltételezi Beckett többi művének az ismeretét, hogy az ember úgy érezze, megfejtette Az utolsó tekercset?

Nem. Mint ahogy Beckett minden műve szuverénül megáll a lábán, nem kell hozzá a többit ismerni, úgy ez is egy teljesen önálló mű. De hihetetlen dimenziók vannak benne. Ráadásul ravasz, mert úgy tűnik, hogy egy öregemberről és az öregedésről van benne szó, de valójában egy sokkal bonyolultabb és szebb dologról szól. De azt nem mondom el, mert mindenkinek magának kell rájönnie.

Mennyiben értelmezhető a mű becketti önvallomásnak? És van-e jelentősége annak, hogy ez egy művész önvallomása?

Feltétlenül van. Szinte biztos, hogy rendkívül sok személyes elem van benne. De Beckett elég ravasz és bonyolult lélek volt, ezért sok minden más is bele van keverve az írásba. Valamint nem igen lehet más következtetést levonni, noha nincs kimondva sehol, mint hogy ez az ember, akiről szól, tulajdonképpen egy művész. De hogy minek a művésze, azt nehéz megfejteni. Talán íróféle, illetve egy modern művészet művelője. Ami nem is annyira furcsa, mint ahogy most hangzik, mert amikor a magnetofon és egyáltalán a hangrögzítés, másolás és annak terjesztése divatba jött,akkor trend lett, hogy ilyen magnóra rögzített vallomások, mint egyfajta irodalom,bekerültek a művészetbe. Mint ma a blogok. Egy időben – nem annyira itt Közép- és Kelet-Európában, de Amerikában és Nyugaton – kifejezetten értelmiségi műfaj volt. A fontos benne az alkotás és az alkotáshoz kapcsolódó büszkeség, függetlenség, szabadság és erőfeszítés.

A darab szerint Krapp 69 éves, aki naplónak minősülő hangtekercseken hallgatja vissza harminc évvel fiatalabb önmagát, és úgy tűnik, hogy ezt a fiatalkori önmagát elutasítja. De az idősebb énjét sem fogadja el. Ezt hogy kell érteni?

Nem fogadja el azt az életstratégiát, amit nem csak harminc évvel, hanem sokkal régebben is folytatott. Több rétegben folyik a visszaemlékezés, hiszen a visszahallgatott magnófelvételen is emlékezik egy korábbi időszakra, és aztán a kommentárjaiban további időszakok merülnek fel. Lényegében az öregember egész élete benne van a történetben. Az egész élete föl van dolgozva valamilyen formában. Most azért óvatoskodom, mert nem akarom kibökni, hogy szerintem miről szól a mű, de valóban itt, ebben az öregkorban szakít valamivel. Tulajdonképpen az egész addigi életstratégiájának leglényegesebb elemeivel, mert rájön arra, hogy tévedett. De innentől tabu a téma, és tessék a nézőknek maguknak rájönni, hogy miről van szó. Mert természetesen akkor dolgoztunk jól, ha ez kiderül.

Ezt a művet úgy is fel lehet fogni, mint egy németalföldi festőnek az önarcképét, aki azzal játszik, hogy különböző felületeken tükröződik a műterem és ő maga?

Nem. Az kellemes lenne. Bár ez szép és jó hasonlat, de kimarad belőle az a reménytelen küzdelem, ami a Godot-nak is lényege, és ami egyáltalán a becketti abszurdnak a leglényegesebb eleme, hogy az ember kétségbe esve küzd valamiért, amit nem érhet el, amit nem valósíthat meg, aminek semmilyen módon nincs is értelme.

Nagyon keveset tudunk Krappról. Amit pontosan leír Beckett, az a ruházata, a külalakja, ami szerint ez egy bohócszerű figura. És három szenvedélye derül ki: az önboncolgatás, az ital és a banán. Ezzel a három dologgal meg lehet adni egy figurának az alaphangját?

Van egy negyedik szenvedélye is, ez a lényeg. Ez van elrejtve. Látszólag mindig másról van szó, holott mindig erről van szó. De ez megint a tabutéma. Ami remélhetőleg az előadásból kiderül.

Kevés lehetőség van a drámai szituációra, viszont annál több az instrukció. Ettől függetlenül ad mozgásteret a darab egy rendezőnek? Mennyire hűen kell betartani ezeket az instrukciókat?

Be kell tartani őket.Méghozzá minden Beckett-darab esetében hihetetlen precizitással. De azért lehet hozzátenni, el lehet pontosan helyezni, szóval, sok mindent lehet csinálni. Nagyon érdekes rendezői feladat, mert a titkok felderítése tulajdonképpen a rendező egyes számú dolga. És itt titok van bőven.

Sok felfedezést lehet tenni ennek a darabnak a kapcsán a próbák során rendezőként, színészként, emberként?

Lehet. Mind a ketten rendes utakat tettünk meg már itt a próbák során, és remélem, még teszünk is. Mint minden remekmű esetében, és ez kétség kívül remekmű, éri az embert olyan kihívás, amire valamilyen módon válaszolni kell, és az pedig mindig mozgósítja az ember képességeit.