Interjú

Kicsiny Balázs megnyitó szövege

Tisztelt Jelenlévők!

Köszönöm a megtiszteltetést, hogy megnyithatom Szabó Dorottya kiállítását!

Szeretném egy rövid idézettel kezdeni megnyitómat Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamának utolsó kötetéből, melynek címe: A megtalált idő.

„… múlt és jelen egymásba csúszott, s én teljesen elbizonytalanodtam, hogy vajon melyikben is vagyok a kettő közül; valójában az a lényem, aki a benyomást ekkor ízlelgette bennem, épp azt ízlelte, ami egy régi napban és a mostban közös, ami időn kívüli benne, s ez a lény csak olyankor bukkan fel, amikor jelen és múlt  ilyesfajta egybeesése révén az egyetlen olyan közegbe kerülhetett, amelyben életképes, a dolgok lényegét tudja élvezni, azaz az időn kívül.”

Úgy gondolom, hogy Szabó Dorottya művészete mutat bizonyos rokonságot a nagy francia íróéval. Mindkettőjükben közös, hogy számukra a műalkotás otthonkeresés is egyben az időben, a térben és önmagunk létezésében.

Az akaratlan emlékezet, amely mély és lényegi összefüggésékre világít rá a világ dolgai és létezésünk között, a 20. század meghatározó időábrázolásává vált nemcsak az irodalomban, de a képzőművészetben, a fotográfiában és a filmművészetben is.

A festészet nem időbeli műfaj, ennek ellenére a kép időábrázolás is egyben, és maga az alkotói folyamat is az időben történik. Ez a néző számára ismeretlen világ, mármint az, amikor a festő fest, nagyon sokféle lehet. Dorottya például a földre fekteti a vásznat és fölé hajolva, mintegy elveszve a vászon terében alakítja a képet. Eszközei sem hétköznapiak.

A vásznon látható festéknyomok tudatos és véletlen alakításnak köszönhetik mély, opálos szín- és formavilágukat.  Ahogy elmerülünk ezekben a nyomokban, mintha az emlékezet mélyén járnánk, az óceán mélyén, ahol a tárgyak, és a személyek új formákban egyesülnek, kirajzolva egy mintázatot, amely értelmet ad a vászon geometrikus, sík terének.

Ez a jelentés a veszteségből, a személyes és közösségi emlékezet traumáiból is táplálkozhat, hiszen Európának ezen a felén minden négyzetméter megszenvedte a maga változását vagy változatlanságát. Ebből az emlékezetből Szabó Dorottya festményei azt mutatják fel, ami a legértékesebb: az emberi létezés egyediségét és folyamatosságát, és ez által a képek a csend és a megbocsájtás világába vezetnek.

A festmények motívumai eredeztethetők családi fotográfiákból, személyes tárgyakból, épületdíszekből, azonban végleges formájukban, a vásznon egymásba fonódva, soha nem látott módon rendeződnek el. Ezek a motívumok emlékfoszlányként is tekinthetők, amelyek a vászon tiszta felületén, a végtelen térben, mint égitestek tűnnek fel és már szinte azonnal a semmibe is vesznének, ha a kép nem mentené meg őket az emlékezetnek.  

Dorottya festményei most egy magánlakás falain láthatók.  Van úgy, hogy a lakások gazdát cserélnek, az emlékek annál kevésbé tudnak gazdát cserélni, Dorottya művészete tanúbizonyság erre.

Birtokolni lehet egy képet piaci értéke miatt, de az igazi birtoklás csak azok számára adatott, akik képesek belépni egy kép világába és ott felismerni a másikat és egyben önmagukat. Szeretném, ha ilyen tapasztalatra tennének szert Szabó Dorottya festményeit szemlélve.

Köszönöm figyelmüket!

Kicsiny Balázs

2014. október 22.