A színház

Amikor születésem után egy évvel, 1952-ben apám megnézte a bérbe vehető tanácsi lakást, kiderült, hogy a család már korábban is lakott itt.  A legrégebbi történet a két hároméves ikerről, Baracs nagybátyáimról szól, akik kiültek az ablakba, és lábukat lóbálva nézték az Operaházat 1903-ban. Mari, a szobalány ijedtében elejtette a tálcát, a csörömpölésre az ikrek visszafordultak, de nem ijedtek meg, Mari odalopódzott és lekapta őket az ablakból. Az egyik iker sajnos később egy gyerekbetegségben meghalt, de Baracs Sándor 101 évig élt, a húszas évek óta Hollandiában.

Itt nőttünk fel, mi is néztük az Operát az ablakból, pontosan tudtuk, melyik előadásnak mikor van vége, mikor oltják el a díszkivilágítást. Azért is jó volt ilyen közel lenni, mert amikor a Borisz Godunov gyerekkórusában énekeltünk, az első jelenet után jelmezben hazajöhettünk néhány baráttal együtt vacsorázni, és kényelmesen visszaértünk második jelenetünkre, ahol elvesszük a bolondtól a kopejkákat.

Apám szerette a lakást, mert lejárhatott a Művészbe kávézni, anyám folyton panaszkodott, hogy nem jó a levegő, és minden hétvégén kivitt minket a ház előtt megálló négyes busszal a budai hegyekbe.

A zongora a középső szobában állt, ha Ádám itt gyakorolt, nekem a csellómmal a kis udvari szobába, Eszter szobájába kellett menekülnöm, ahol elviselhető volt az áthallás. A szülők aludtak az egyik oldalon, ahol most a társalgó van, mi, fiúk a másik oldalon, és középen, ahol most a színházterem van,  volt az ebédlőasztal, körülötte ültünk általában együtt, elég kényelmetlen régi székeken, de ezeket a családi darabokat a szülők ereklyeként tisztelték, szó sem lehetett arról, hogy kényelmesebbre cseréljük.

Itt rendeztük az első avantgárd színházi előadásokat, happeningeket  a hatvanas évek végén barátaimmal, Ascher Tamással, Böszörményi Lászlóval, Zentai Zoltánnal. 1970-ben innen költöztem Bécsbe.

Anyám sokat betegeskedett, 1990-ig, haláláig élt itt. Apám egyedül maradt 90 éves korában. Amennyire lehetett, látogattuk külföldről, majd szerződtettünk egy ápolónőt, hogy ne legyen egyedül. Még öt évet élt, járt a koncertjeinkre, mindig volt valami kritikai észrevétele. Korábban, még a háború előtt ő a Vígszínház zenei vezetője volt. Ebben a szobában hallgattuk történeteit Varsányi Irénről, Hegedűs Gyuláról, Csortos Gyuláról, a Góth-házaspárról. Talán már akkor eldőlt, hogy ennek a lakásnak színházzá kell válnia.

– Fischer Iván

The apartment theatre (capacity: 25 people) is maintained and operated by conductor Iván Fischer’s charity foundation for public use, the Iván Fischer Foundation, in the flat on Andrássy Avenue where Iván Fischer grew up. The apartment theatre’s goal is to provide a setting for extraordinary and unique theatre, where a small number of audience members have the opportunity not only to see a high-quality production, but to meet and talk with the creators after each performance. Thus, the concept is that visitors feel like “guests” the moment they step into the personal space. After all, it is a truly shared experience that the artists and audience members enjoy, since the creators receive instant feedback from the viewers’ spontaneous reactions. The apartment theatre seeks to creates an artistic and intellectual centre in a liberated atmosphere, where visitors are always offered a one-of-a-kind event.

Consequently, Iván Fischer Apartment Theatre wishes to present and support the creation of free-spirited productions whose existence we consider important in Hungarian artistic life. Moreover, we would like to support appearances by talented young artists whose intellectual and artistic development may be hindered by financial constraints. Overall, we hope to guarantee the appropriate conditions and circumstances to realise their particular performances and artistic productions. Without applying for state funding, the apartment theatre aims to cover the cost of actors’ fees and other production expenses through ticket sales.